A gyász lélektana

A gyász, mint fogalom a köznyelv számára a halál egyik szinonimája, amely kifejezi az elmúlás eseményét és folyamatát. Az emberiség története szorosan összefügg a halál és valamely személy elvesztésének felfogásával. Vannak, akik a gyásszal olyan megtapasztalásra tesznek szert, melyben megerősödve és az élet értékeit újraértékelve tudnak jelen lenni, de vannak olyanok, akik számára egy öröknek tűnő törést okoz. A jelenségét nehezen lehet egyetlen definícióba foglalni, hiszen jelentősen meghatározzák kulturális, pszichés, szociális és spirituális vagy vallási jellemzők egyaránt.

 „Közel 2000 évig a keresztény ember családja, barátai, szomszédai körében halt meg, még a kisgyermekeket is odavitték a halottas ágyhoz. A társadalmi előírás megszabta, mit kell tenni, és éppen ezzel segített. (…) A beteg régebben felvette az utolsó kenetet, búcsúzott a hozzátartozóitól, barátaitól. Bocsánatot kért és megbocsátott. Rendezte érzelmi problémáit és élete konfliktusait. Intelmeket adott, hagyatkozott, megáldotta szeretteit. Mérlegelte és értékelte az életútját. A halál „békés” volt és családias. Ideje és módja Istentől elrendelt. A közös sorsot természetesen viselték, így a halál, az elválás problémája közös volt.” (Polcz, Ideje a meghalásnak, 1998, old.: 10)

A halálhoz tartozó rítusok a különböző kultúrák jegyeit viselik magukon. E rítusok kifejezik és tanítják a gyásszal kapcsolatba kerülőket, segítenek a tájékozódásban és a veszteségek feldolgozásában. Ennek megfelelően a veszteségek feldolgozásáról kialakult ismereteink is jelentősen eltérőek.

A normál gyász, mint veszteség

Az életünk során számos helyzetben megélhetjük azokat a kisebb vagy nagyobb veszteségeket, amik kiváltanak belőlünk normál reakciókat. Ilyen helyzet bekövetkezhet a fejlődési krízisek során, egy lakhelyváltozás, egy partnerkapcsolat megszakadása vagy éppen egy munkahelyváltás kapcsán is. Ezeket a veszteségeket Pilling mint tárgyvesztéseket írja le (Pilling, 2003, old.: 27), amit a szeretetünk, vagy ragaszkodásunk tárgyának elvesztéseként jellemez. Ugyanakkor arra is utal, hogy a legintenzívebb érzéseket kiváltó veszteség általában a szeretteink halálakor ér minket.

A normál és a patológiás gyász közötti különbséget elsőként Freud választotta el egymástól az 1917-ben megjelent munkájában. E terület mélyítésében Lindemann tanulmánya (Lindemann, 1944, old.: 187-201) külön választotta a reakciók eltérő formáit, és felismerte a veszteséget megelőző anticipációs időszak jelentőségét.

Ahhoz, hogy a halállal kapcsolatos veszteség jelentőségét azonosítani tudjuk, figyelembe kell vennünk mindazokat a tényezőket, amiket a fenti jellemzők keveredése adott helyen és időben a veszteséget megélő személyében létrehoz.

A személy pszichés jellemzőinek leírása a fenti sajátosságokból fakadóan nem könnyű feladat. Ahhoz, hogy ebben teljesebb képet kaphassunk, figyelembe kell vennünk a gyászoló

• kapcsolatát a veszteség tárgyával,
• kialakult kapcsolatának jellegét a veszteség tárgyával,
• korábbi életeseményeinek alakulását (elsősorban a korábbi veszteségeit),
• pszichés státuszát (egyidejű krízishelyzetét),
• kulturális környezetét,
• vallásosságát és szociális kapcsolatrendszerét.

Természetesen a fenti lista sem lehet teljes, hiszen ezek az általánosságban kiemelhető elemek, de lehetnek az itt felsoroltakon túl is fontos szempontok.

A gyász (veszteségfeldolgozás) különböző folyamati megközelítései

A veszteségfeldolgozás folyamata ezért egyénileg erősen eltérő, általános leírását inkább arra tudjuk jól használni, hogy a gyászolókat segítsük a saját elakadásaik megértésében. Ezt az egyénileg változó folyamatot jelzi az is, hogy a szakirodalmak áttekintése során több olyan folyamatleírással is találkozunk, amelyek arra tesznek kísérletet, hogy bemutassák a veszteség-feldolgozás egyes lépéseit.

A gyász folyamatának modelljei (Pilling, 2003, old.: 29)

A fenti folyamatok kezdeti modelljei három egymástól jól elkülöníthető szakaszokból álltak (az érzelmi sokk, a veszteség tudatosulása illetve a felépülés szakasza), amiket a későbbi modellek alkotói 4 illetve 5 szakaszosra egészítettek ki. Míg a kezdeti modellek erénye a didaktikusság, vagyis világos elkülönülést és logikus egymásutániságot biztosítanak az egyes szakaszok között, hátrányuk hogy a leghosszabb középső szakasz meghatározó változásait nem érzékeltetik. Ezzel ellentétben az újabb megközelítések jobban modellezik a veszteség folyamat jellegű építkezését, ugyanakkor (éppen ennek köszönhetően) egymásba folynak az egyes szakaszok jellemző, így nem adnak világos támpontot arra nézve, hogy a gyászoló pontosan hol tart a maga gyászfolyamatában.

A fenti modellek mellett meg kell említeni Daryl R. Conner változási görbéjét (Conner, Sometimes people hate the change, 2012), mely nagymértékben átfedést mutat a fenti modellekkel, ugyanakkor rögzíti a kliens emocionális válaszainak helyét a változási folyamatban.

A komplikált gyász

A gyászról szóló szakirodalmakban mára már elfogadott a komplikált gyász fogalma, amit a patológiás vagy diszfunkcionális gyász helyett alkalmazunk. Ennek alkalmazása mentesíti a gyászolót a stigmatizálástól, és lehetőséget ad számára a megküzdéshez. Éppúgy ahogy a mentális vagy pszichés jelenségeknél, a gyásznál is nehézségekbe ütközik a normalitás határainak kijelölése.

A komplikált gyásznak a szakirodalomban nincsenek egységes kritériumai. Egyes szerzők a gyászreakció elmaradását, késését vagy elhúzódását, mások intenzitásának szokatlan mélységét, illetve a szokványostól eltérő pszichés vagy szomatikus tünetek megjelenését sorolják ide. (Pilling, 2003, old.: 43)

Vagyis ha azt keressük, hogy mikor mondható ki egy kliensről, hogy ő komplikált gyászfolyamatban van, nincsenek egyértelmű kapaszkodóink. A segítő kapcsolat rendszerében ennek azonosítására nagyobb segítséget jelent, ha az erre hajlamosító tényezőket azonosítjuk. Ezeket Pilling az alábbiakban fogalmazta meg (Pilling, 2003, old.: 43-44):

• egy váratlan veszteség,
• túlságosan erős kötődés a halotthoz (dependecia),
• az ambivalens érzések az elhunyttal kapcsolatban,
• gyermek illetve fiatal halála,
• halmozott illetve feldolgozatlan korábbi veszteségek,
• a gyásszal egyidejűleg fellépő egyéb stresszhelyzetek, hiányos szociális kapcsolatok,
• a halál erőszakos úton való bekövetkezése (öngyilkosság vagy gyilkosság),
• a túlélő olyan baleset következtében veszít el valakit, amelynek saját maga okozója volt,
• rossz testi vagy lelki egészség,
• a gyászoló anamnézisében depresszió szerepel.

A gyásszal és veszteséggel kapcsolatos filmválogatás segít másképp is ránézni erre a nehéz témára, emellett érdemes megnézni Jason B. Rosenthal: Utazás a veszteség és a gyász birodalmában című előadását a saját gyászfolyamatának összefoglalásáról.

Keményen őszinte, ironikusan humoros és széles körben olvasott gondolatok a halálról: „Lehet, hogy hozzá akarsz menni a férjemhez” az elhunyt szerző és filmes Amy Krouse Rosenthal nyilvánosan felhatalmazta férjét, Jasont, hogy továbblépjen, és újra boldog legyen. Egy évvel Amy halála után Jason ragyogó felismeréseket oszt meg velünk a veszteségfeldolgozás gyakran kínzó folyamatáról – ugyanakkor csendes bölcsességet is tanulhat tőle bárki, aki átél olyan gyászt, ami teljesen megváltoztatja az életét.