Válunk, újrakezdünk?

Amikor az első házasságom a válás felé vette útját, fogalmam sem volt arról, hogy mi fog történni. Tulajdonképpen kijelenthetem, hogy békességben és csendesen búcsúztunk el egymástól, tisztelettel gondolva és segítve az újrakezdését a másiknak. De mire idáig eljutottunk, nagyon sok érzelmi hullámveréssel kellett megküzdenem, elsősorban magamban. Nem tudtam, hogy féljek, vagy aggódjak a történtek kapcsán, vagy éppen tegyek mindent pontosan úgy, ahogyan előtte bármikor? Nem volt kivel beszélnem erről annak ellenére, hogy (utóbb világossá vált a számomra) sokkal többen vannak a környezetemben olyanok, akik már elváltak. Amikor a barátaink aggódó tekintettel fordultak felém, igazából azt sem tudtam elmondani hogy mi történik bennem, csak egyszerűen nem értettem az egészet. Addig, amíg az operatív ügyek lekötötték a figyelmemet, minden gördülékenynek tűnt, aztán jöttek a borúsabb időszakok, amikor ezek az ügyek egyszerűen elfogytak, és jött a semmi …

Úgy tűnik, az elmúlt húsz év változásai a házasságok és válások arányában is szépen megmutatkoznak. A KSH adatai szerint az elmúlt 13 évben a házasságkötések és válások aránya a 2001-óta mért adatokhoz képest 2013-ban volt a legalacsonyabb. Bár ezekből az adatokból nem derül ki, hogy a házasságkötések közül hány olyan van, ami nem az első, illetve a válások számából sem azonosítható, hogy az éppen hányadik, azonban a tendencia (a 2007-2011 közötti időszak növekedést mutató eredményei) csökkenő ágat mutat! Ennek hátterét sok olyan hatás befolyásolja (például a kötődési mintáink), amit nem fogok tudni itt bemutatni, ugyanakkor ennek kapcsán a válás és újrakezdés jellemzőiről mindenképpen érdemes néhány bekezdéssel reagálni.

A lenti táblázat szerint az elmúlt tíz év (2004-2013) számait tekintve több mint 237.000 hazai házasember életére van/volt hatással. Közülük vannak olyanok, akik az újrakezdést egy másik házasságban találták meg, de vannak olyanok is, akik számára az újrakezdés az egyedüllét kereteinek megfelelő kialakításával kapott értelmet.

Forrás: http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_wdsd006.html
Forrás: http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_wdsd006.html

Arra, hogy egy kapcsolat vagy egy házasság az évek előrehaladtával milyen irányt vesz, minden bizonnyal hatással van a benne érintett felek kapcsolati készségeinek tárháza. A hozott adottságok, és a kialakított kompetenciák elősegítik, vagy éppen tönkrevághatják a rózsaszín álmot … A kapcsolatban szükségszerűen működtetett kommunikáció minősége, vagy a probléma- és konfliktuskezelés képessége, az önkifejezés vagy a belátás működtetése egyaránt szerepek játszik abban, hogy a kapcsolat mit bír el, és mit nem. Sokszor hallom hivatkozásként, hogy az őszinteség hiánya megöli a kapcsolatokat. Miközben ezt a gondolatot kóstolgatom magamban, bevillannak azok a helyzetek, amikor párok éppen az őszinteséggel (igaz a megkésettel) választják szét egymástól magukat. A bevalló őszinteség tulajdonképpen ebben a formában a kapcsolatok végét jelentheti. De milyen folyamaton megy keresztül a kapcsolat, míg eljut odáig, hogy feloldhatatlan ellentétekkel telepakolva nem lehet rajta segíteni?

Az alábbi történet János monológjából származik, aki egy 6 éves házasság felbomlását és az újrakezdés küzdelmeit öntötte az asztalra egy nyári délutánon.

Az első felismerés …

Az első olyan felismerés, ami arra ébreszt rá, hogy a kapcsolat amiben élsz egyszerűen nem jó, elképesztően gyötrő érzés tud lenni. Úgy beszélni a másikkal az együtt töltött évek után, hogy abban már nyoma sincs szeretetnek, vagy úgy feküdni a közös ágyban, hogy nem várod ahogyan melléd bújik, mind-mind jelei lehetnek annak, hogy itt valami egyáltalán nem oké. Sokan ezt az első felismerést mulasztják el, mondván hogy valamit félreértettek!? Azok, akiknek van válási tapasztalat a háta mögött többször is beszámolnak arról, hogy úgy jön ez az érzés, mint jobbkezes utcából a meglepetés! Hirtelen és előre nem jelzett tünetként odacsap, hogy vedd már észre, tényleg baj van!!!. Az első ilyen sokk valóban földbedöngölő tud lenni. A cselekvőkészség és a reális gondolkodás hirtelen elvesztése meglehetősen gyakori állapot ebben az esetben. Az agy kattog, de csak üresjáratot talál, a szem néz, de csak egy kimerevedett képet képes azonosítani.

Én is csak későn vettem észre, pedig minden jel (így utólag látva) ott volt az orrom előtt.

Nem, ez biztosan nem velem történik … (a frusztráló rálátás)

A kapcsolat kudarcának első megoldási kísérlete azt hiszem az volt, hogy úgy tegyek, mintha ez valójában nem is velem történne. Vagyis úgy, hogy egyáltalán nem történik sehogy. Hogy ez valójában csak egy rosszul sikerült félreértés eredménye lehet, vagy valami ilyesmi … Először nem akartam hinni az érzékszerveimnek, mert az ami történik, olyannyira valószerűtlen az agyamnak, hogy képtelen befogadni! Minden olyan információt szembeállít a megtapasztalásaimmal, ami megcáfolhatja ennek a valódiságát.

Hazudtam magamnak arról, hogy ebben én is nyakig benne vagyok, és hazudtam a környezetemnek azt, hogy “Ó, én ezt elég jól bírom!” Ennek nyilvánvalósága csak a számomra volt rejtett, mindenki más azt hiszem nálam valóságosabban látta mindazt, ami történik. Mindenesetre megnyugtató volt ebben a hazugságban benne dagonyázni, mert egy időre felfüggesztette bennem azt a kétségbeesést, hogy akkor most tulajdonképpen mi a frászt kellene tennem …

Ha bárki azzal próbálkozott, hogy szembesítsen ezzel a helyzettel, vagy megszerezze végre a belátásomat ebben, csak azzal találkozott, hogy számos betonbiztos érvvel támasztottam alá, hogy az amit állít miért is nem valós …

Haragban a világgal (vagy inkább dögöljön meg mindenki …)

Egy idő után már nem volt olyan ember a környezetemben, aki meg akart volna győzni, csak azt tapasztaltam, hogy magamra maradok a magam nyűgeivel. Nem értem, nem akarom hallani, és nem akarom látni. Mindenki hagyjon békén és menjen oda ahova akar! Dühös voltam, elsőként másokra. Okokat és alanyokat kerestem arra, hogy a dühömnek végre legyen olyan tárgya, akit okolni, vádolni, büntetni tudok azért, ami velem történik. Aztán ez a dühöm egyre inkább fordult a volt feleségem ellen. Egyre inkább láttam őt az oknak, vagy az okok okának! Mérlegelés nélkül kötöttem össze őt és a magam dühét, mint ok-okozati összefüggést. Minden megnyilvánulását annak jeleként azonosítottam, hogy bántani akar. Ha kérdezett valamit, gyanakvóan összeráncoltam a szemöldökömet, és azon agyaltam, hogy vajon mi munkál a háttérben. Amolyan csendes paranoid gyanakvással figyeltem minden gesztusát …

Aztán rá kellett jönnöm, hogy magamra vagyok dühös. Rálátni arra, hogy tulajdonképpen hol csesztem el de rettenetesen, és hogy ezt magamnak is nagyon nehéz bevallanom, nemhogy neki! Így aztán igyekeztem ennek megfelelően taktikát változtatni. Már nem okoltam, és nem akartam, hogy elismerje: Ő az oka mindennek (pedig ha megtette volna sem lettem volna ettől boldog!). Igyekeztem valahogy úgy tenni, hogy az együttműködés látszatát keltsem.

Meghallgattam, csendben maradtam, nem szóltam, ha valami nem tetszett, de szóltam, ha valamiről úgy gondoltam, hogy ez nekem is jó lesz. Akkor azt éreztem, hogy nincs visszaút, hogy el fogunk válni, és nem köt már össze minket más, csak a gyerekek.

Fifikás kompromisszumok …

Ezt követően volt egy rövid idő, amikor azt gondoltam, hogy talán mégis vissza lehet csinálni az egészet. Van bennem hajlandóság arra, hogy megtegyem azokat a szükséges változásokat, amik korábbról ide vezettek. Többet figyelek rá, leteszem a munkát, és nem éjjel megyek haza, keresem azokat a kapcsolatokat a barátainkkal, amikor valóban együtt lehetünk. Vagyis eljutottam oda, hogy valami mást kell nekem tennem mint előtte, de fogalmam sem volt arról, hogyan vagyok képes erre. Csak azt éreztem, hogy ha ez működik, akkor visszarendezhető a kapcsolatunk. Tulajdonképpen ebben a hiedelemben töltöttünk még el egymással bő fél évet, de újra ugyanoda kerültünk, ahol előtte voltunk!

Nagyon nem jött be! Nem azért, mert Ő nem akarta, hanem azért, mert valójában én nem akartam. Elkezdtem felpuhítani a saját kereteimet, és csak addig működtek a dolgok, amíg nagyon az elején voltunk, és nagyon akartam éreztetni, hogy persze, én nagyon akarom!

Mélyponton …

Egy ügyvédi irodában találtam magam, előttem egy közös megállapodásról szóló tervezet, amit csak alá kellett írnom. Úgy éreztem képtelen vagyok bármit is ellene tenni, elhagyott az erőm és minden ami addig jellemző volt rám. Elgyengültnek és kiégettnek éreztem magam, egyedül akartam lenni, hogy senki ne beszéljen hozzám és ne kérdezzen semmit.

Mindeközben megsemmisültem attól a ténytől, hogy Ő milyen erőket képes mozgósítani, hogy a gyerekek dolgai egyenesben maradjanak. Láttam, ahogyan egyre inkább berendezkedik a nélkülem zajló életükre, hogy ritmust szervez a napokba (amit már persze akkor is működtettek amikor én éjjelente jártam haza, csak arra én vak voltam). Őszintén szólva többször is felmerült bennem, hogy mi szükség van itt rám? Kétségbeesetten kapaszkodni akartam, de nem volt mibe, és nem volt kibe. Az összes értékes kapcsolatomat felszámoltam az elmúlt években, a családom nem igazán tud egy általa nem tapasztalt helyzetre jól reagálni. Olyan egyedül voltam, mint a sintértelepi kutya …

Ez az időszak közel egy évig tartott. Ha most visszagondolok erre az időre, azon is csodálkozom, hogy egyáltalán túléltem. Sok olyan pillanat volt, amikor feladtam, és hagytam magam sodródni azzal ami történik. Képtelen voltam irányítani magam, hétről-hétre éltem a gondolataimmal. Csak annyit tudtam, hogy azon a héten mi az amit meg kell tennem. Rettenetesen féltem attól, hogy az alkoholhoz nyúlok mint az apám, de aztán végül nem történt meg. Azt hiszem, ez volt az első pozitívum, amit önerőből magamon azonosítottam.

Próbálkozás az újrakezdéssel …

Majdnem két év telt a válás bírósági kimondását követően. Akkor, amikor elhagytam az épületet – én is mint azt hiszem az elváltak nagy része – megfogadtam magamnak, hogy az életben nem házasodok újra. Elég volt élettapasztalatnak ami történt! Ebben a két évben nem feltétlenül éltem monogám életet, de a kapcsolataim jelentős része inkább volt alkalmi, vagy inkább zavaros. Azok, akikkel megismerkedtem, sokszor szinte teljesen azonos cipőben jártak mint én, így éppen úgy nem voltak készek az újrakezdésre, mint ahogyan én sem. Az első nő a házasságom felbomlása után tulajdonképpen az exem klónja volt, egy kicsit más köntösben. De erre is kellett 5 hónap, hogy elkezdjem a jeleket valóban észrevenni és érteni. Az a szakítás sem volt túl szép, így aztán ott is szereztem magamnak még egy rakás agyalnivalót. Megkaptam újra amit az exem is emlegetett, így vélhetően nem sokat változtam én sem.

Aztán a következő körben valami más történt. Eszter úgy került az életembe, hogy egy hivatalos rendezvényen ismerkedtem meg vele. Eleinte csupán egy nő volt, aki helyes és okos, de nem mozgatott egy kicsit sem. Aztán ahogyan a rendezvény után leveleket váltottunk egymással, egyre inkább volt egy olyan furcsa érzésem, hogy nem értem azt amit ír. Pontosabban amit leírt igen, de azt amit mögötte sejtet, azt egyáltalán nem. Mikor meghívtam, hogy igyunk meg egy kávét, kedvesen de elutasított. Ez a régi forgatókönyvem szerint azt jelentette, hogy “továbblépni!”. Az életem folytatódott, hol egyedül, hol pedig társas magányban.

Aztán négy hónap múlva kaptam egy levelet Esztertől, hogy most szívesen találkozna velem arra a kávéra. Az első gondolatom az volt, hogy ha én nem kellettem erre a találkozásra hónapokkal ezelőtt, akkor most minek menjek bele … Aztán elkezdtem ezt levélbe önteni, hogy megírjam mennyire elfoglalt vagyok, hogy nem tudok olyan optimális időpontot ami neki jó lehet, merthogy késő estig dolgozom, meg ilyesmiket. Amolyan kimentő, udvarias lerázásos levél volt. Lassan született meg, mert minden mondatát meg kellett rágnom, hogy hihető legyen, és ne érződjön rajta semmi indulat.

Már majdnem készen voltam, amikor a gépem egyszerűen lefagyott. Úgy káromkodtam, mint egy kocsis, mert tudtam, hogy újra nem fogom tudni ugyanezt leírni, és így is egy csomó időm ment el arra, hogy valahogy elég udvarias legyen. Közel negyed órányi küzdés után feladtam a kísérletezést, rebooting … Itt kezdődött. Tiszta lapot húztam, és egyszerűen megírtam, hogy oké, szívesen!

Amikor találkoztunk, valahogy úgy ment minden mint egy francia filmben. Elmesélte, hogy fél éve vált el (vagyis amikor találkoztunk, nagy valószínűséggel ugyanabban a cipőben járhatott mint én korábban), és meglehetősen nehezen megy neki a nyitás mások felé. Persze a munkában ezt képes jobban kezelni, de nem szívesen enged magához közel senkit, mert nagyon csúnya csalódáson és megaláztatáson van túl. És csak mondta … Én meg azon kaptam magamat, hogy az amit mesél, engem érdekel! Mindenféle sallangok és manír nélkül, jó hallgatni és érteni azt amit mond, merthogy szavakba önti mindazt, amit nekem két éve nem sikerült. Olyan volt, mintha ismerné az én történetemet, és felmondaná annak a legjelentősebb tapasztalatait.

Nekem ez volt az újrakezdés első igazi pillanata. Eszter segített nekem, én segítettem neki. Sokszor találkoztunk még kávé mellett, és céges eseményeken. Megtanított az őszinteségre, hogy fogalmazzam meg ne csak azt amit gondolok, hanem emellett azt is amit érzek, mert akkor könnyebben reagál erre. Megértette velem, hogy az amit működtetek sokszor azért teszem, mert fogalmam sincs arról, hogy miként lehetne másként, mert senki nem mutatott nekem másik mintát.

Képtelen voltam eldönteni, hogy mit is akarunk egymástól, mert erről egyszer sem beszéltünk. Közel-távol-közel-távol hullámzott a kapcsolat közöttünk. Volt hogy hetekig nem találkoztunk, aztán meg kétnaponta kerestük egymást mailben vagy telefonon. Aztán addig-addig feszült ez bennem, amíg egy alkalommal elmondtam neki, hogy hálás vagyok a beszélgetésekért, meg mindenért amit eddig tőle kaptam, és szeretném ezt valahogy állandósítani …

Csak mosolygott és megölelt!

SZUPI J. Szendrő

szervezetfejlesztő és változási szakértő, mentálhigiénés szakember at Artima Családműhely
A változással foglalkozom, és a változás foglalkoztat amióta arra adtam a fejem, hogy jobbá tegyem mások életét, és ezen keresztül a sajátomat is. Eleinte azt gondoltam, hogy a változást csak akarni kell, aztán majd jön magától, de az elmúlt negyed évszázad és a közel kétezer órányi önismereti munka árnyaltabbá tette számomra is ezt a képet. Tudom, hogy a változás csalóka, és nem minden esetben kecsegtet reménnyel. Főként azokkal a változásokkal van sok munka, amit már túl régóta hordunk magunkban megoldatlanul! Megküzdeni egy olyan ügyért, ami a számunkra fontos, vagy elérni egy olyan célt, amitől boldogabbak és egészségesebbek leszünk, sokszor embert próbáló feladat.

Latest posts by SZUPI J. Szendrő (see all)

Comments

comments