Maga normális?

nooormalisA Besenyő Pista bácsi féle diagnosztikai megközelítés jelentősen leegyszerűsítené a mentális szempontból egészséges és nem egészséges személy azonosítását, de ez persze nem ennyire egyszerű. A normális és az abnormális meghatározása jelentősen függ az adott személytől, az időtől vagy a kultúrától (amelyben a meghatározással próbálkozunk), a helytől és a helyzettől, amelyek egyaránt formálhatják a társadalmilag elfogadott normális definícióját. Normális viselkedés alatt jellemzően csak az elismert viselkedésformát értjük, ezzel szemben minden mást a normálistól eltérőnek, vagy abnormálisnak érzékelhetünk.

A „normális” meghatározásának kihívása

A normális és az abnormális meghatározása igazi kihívást jelenthet! Miután számos tényező befolyásolhatja, hogy adott időben és kultúrában kit (vagy mit) tekintünk normálisnak, könnyen lehet, hogy az egykor normálisként definiált magatartás egy idő után már nem felel meg a társadalmi normáknak, sem az elfogadható mintázatoknak. Az így keletkező ellentmondásosságban az adott személy könnyen lehet a kirekesztés, vagy a stigmatizálás áldozata (függetlenül attól, hogy az amit tett vagy tesz, valóban abnormális-e).

Bár nagyon nehéz meghatározni a normalitást (mint állapotot), mégis nagyon fontos (a fent említett következmények miatt). A DSM ennek egy összefoglaló dokumentuma, amelyben igyekeznek elválasztani egymástól a normálist (egészségest), és az attól eltérő rendellenességeket (patológiákat, abnormalitásokat).

Az „abnormális”definíciója: a DSM

A normalitás valószínűleg csak egy definíció adott kereteken belül. Ha ezeket a kereteket megértjük, akkor megérthetjük azt is, hogy az abban született „normális” definíciója meglehetősen szubjektív. Emiatt a klinikusok gyakran használják a DSM kézikönyvet, egyszerűen azért, hogy különbséget tegyenek a különböző rendellenességek között. A DSM rendszere azonosítja az adott feltételek mellett a klienst, így iránymutatást ad annak kezelésére. Ugyanakkor fel kell tenni ebben a helyzetben is a kérdést: a definíció (és annak megalkotója) mennyire képvisel szubjektív álláspontot azzal, hogy az adott tünet együttest más időben és más kontextusban alkotta meg.

A rendellenességek definiálásában a tünetek egy részét nagyon nehéz megkülönböztetni a természetes stressz-reakcióktól (ezeket a reakciókat a stresszes életesemények kapcsán akár normálisnak is lehet tekinteni), illetve az egyes diszfunkcionális jellemzőktől (olyan tünetektől, vagy stressz reakcióktól, amelyek kívül esnek a „normális” reakció határain). Ennek eredményeként a DSM világosan különbséget tesz a mentális zavarok és a rendezetlen körülmények között.

A rendezetlen állapotból erednek és (akár rögzülnek) a szociális stresszorok. Senkitől nem várható, hogy pl. egy (a saját kultúrájában elfogadott) krízishelyzetben (ilyen például egy közeli hozzátartozó halála) ugyanazokat a viselkedési válaszokat adja, mint a krízis előtt. Ezért az egyén természetes válaszként működtetett viselkedése nem tekinthető abnormális viselkedésnek.

A stigmatizálás

Amikor valaki nem felel meg annak, amit mások a szokások és normák alapján normálisnak tekintenek, gyakran negatív címkékkel, stigmákkal ruházzák fel őket. Ezek a címkék (szokatlan, kilógó, beteg, fogyatékos, …) gyakran vezetnek az egyén marginalizálódásához. A társadalmi megbélyegzés az extrém elégedetlenség jele, amellyel a személyt vagy csoportot a szociális jellemzői alapján megkülönböztetik őket a társadalom más csoportjai. A stigmák akkor is rögzülhetnek, ha ezek az egyének vagy csoportok nem felelnek meg a kulturális normáknak.

A fentiek alapján lényeges lehet annak megfontolása, hogy a normalitás/abnormalitás meghatározása azért különösen nehéz, mert minden esetben figyelembe kell venni mindazokat a tényezőket (a személyt, az időt, a helyet, a kultúrát, a helyzetet), amelyek az adott személy vagy csoport viselkedésére közvetve vagy közvetlenül hatnak, így ezzel befolyásolják azt.

SZUPI J. Szendrő

szervezetfejlesztő és változási szakértő, mentálhigiénés szakember at Artima Családműhely
A változással foglalkozom, és a változás foglalkoztat amióta arra adtam a fejem, hogy jobbá tegyem mások életét, és ezen keresztül a sajátomat is. Eleinte azt gondoltam, hogy a változást csak akarni kell, aztán majd jön magától, de az elmúlt negyed évszázad és a közel kétezer órányi önismereti munka árnyaltabbá tette számomra is ezt a képet. Tudom, hogy a változás csalóka, és nem minden esetben kecsegtet reménnyel. Főként azokkal a változásokkal van sok munka, amit már túl régóta hordunk magunkban megoldatlanul! Megküzdeni egy olyan ügyért, ami a számunkra fontos, vagy elérni egy olyan célt, amitől boldogabbak és egészségesebbek leszünk, sokszor embert próbáló feladat.

Latest posts by SZUPI J. Szendrő (see all)

Comments

comments