A fejlődési krízisek és a munkateljesítmény kapcsolata

Ebben a bejegyzésben igyekszem választ adni arra, hogy miért gondolkodunk az Artima-modellben azzal, hogy a szervezeti lét és a családi kapcsolatok szoros összefüggésben vannak a személyes munkateljesítményre (és a szerepteljesítményre is!). Úgy tűnik nálunk előbbre járó nemzetek belátták már azt, hogy az egyéni teljesítőképesség nem csak a kompetenciák birtoklásának és alkalmazóképességének az eredménye, hanem az arra ható környezeti egyensúly mérhető produktuma.

– Te el tudod képzelni, hogy az a munkatársad, akinek néhány hét múlva gyereke születik, most ugyanúgy teljesít, mint amikor még csak párkapcsolatban élt? – kérdeztem egy vezető beosztásban dolgozó barátomtól, aki éppen kifakadt egy közös beszélgetésünk során.

– Miért, szerinted ennyire szoros összefüggés van a két helyzet között? – kérdezett vissza. Hiszen ez egy öröm, amitől az embernek javul a kedélyállapota, és biztosan sokkal többre lesz képes. Ehelyett én azt látom rajta, hogy egyszerűen nincs jelen. Nem fizikálisan értem, hanem fejben …

Elgondolkodtató volt ez a mondat. Az jutott róla eszembe, hogy most inkább a vezető szerepében mondja ezeket az elváró mondatokat, de ha ugyanerre ránéz apaként (van két fia!), akkor felidézheti, hogy ő maga ugyanebben a szituációban hogyan teljesített. (Upsz!)

De miért is fontos ebben a kapcsolatot keresnünk? Mert bár egyre több kezdeményezéssel találkozom a munka és a magánélet kapcsolatának egyensúlyban tartásáról, ezek jellemzően tárgyi szinten közelítik meg a problémát, és nem adnak teret a kettőt összekötő személy (vagy egyén) belső ambivalenciáinak feloldására. Mintha a munkahely azt várná, hogy a kapun belépve, egy belépőkártya-csippantással hermetikusan zárjunk ki mindent, amit odahaza megéltünk. Mintha egy fertőtlenítő kapun mennénk keresztül …

Ha őszinték akarunk lenni, akkor ugyanez a várakozás fogalmazódik meg a családban is, amikor már a munkahelyi feszültségek és aggodalmak hatására az otthoni béke kezd (f)elborulni. Amikor több érzés itatódik át, és gyanúsan hasonló reagálások születnek odahaza, mint amilyenek a munkahelyen. Így ez a furcsa vég nélküli körforgás egyre jobban, egyre mélyebbre rántja az érintetteket úgy, hogy tulajdonképpen nem is tudják, honnan indult az egész.

Ahhoz, hogy ezek összefüggéseit jobban megértsük, tisztában kell lenni a teljesítményt befolyásoló személyes tényezőkkel. Itt most ebben a bejegyzésben elsősorban a munkahelyen kívüli, a családi kötelékek között megjelenő fejlődési krízisekről, és azok jellemzőiről fogok írni, amik közvetlenül vagy közvetve hatnak a munkahelyi teljesítőképességünkre.

A krízisről – röviden

A krízisben lévő személy az adott helyzetre, azon belül is egy kiemelkedő részletre összpontosít, sokat tud a saját helyzetéről, azonban ezt a tudását képtelen rendesen önmagának összerakni. Intenzíven keresi a lehetséges megoldást vagy megoldásokat (már-már önmagát hajszoló módon), de elgyötört, szorongó érzelmeit nehezen kontrollálja. Viselkedésében sokszor megjelenik az impulzív forma. A tájékozódó magatartások, vagy az attitűdök megszokott rendszere teljesen megváltozik, megszűnik az egyén önmagára vonatkozó jövőképe. Munkateljesítménye olyannyira alacsony hatásfokúvá válik, hogy a mindennapos rutintevékenységeket is nehézkesen tudja működtetni. A krízisben lévők kapcsolatrendszere jelentősen átalakul, a környezetükről alkotott képük az ettől a környezettől kapott segítségtől, támogatástól függ. Az egyén fokozottan befolyásolhatóvá válik, függőség-igénye jelentős, „kapaszkodik” a segítőbe, mély regresszióba süllyed. A krízis egyúttal a kommunikáció válsága is, az egyén az egyensúlyi állapottól eltérő módon közöl, fokozottan használ utalásokat, szimbólumokat, környezete nehezebben értheti meg, melynek következtében elszigetelődése fokozódik.

A krízisről, mint fogalomról jellemzően a válság jut eszünkbe. Ha valaki/valami krízisben van, akkor szükségszerűen gondoljuk róla hogy válságban van, vagyis valami negatív hatás veszi körbe. Ugyanakkor a görög eredetű szó másik jelentése a fordulat. Ez a fordulat valami új kezdetét, egy megváltozott helyzet első lépését is jelenti.

A fejlődési krízisek

A fejlődési krízisek kapcsán két területet szeretnék megemlíteni. Az egyik Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete, amely az egyéni fejlődési krízisek sorát azonosította. A másik Hill fejlődési elmélete (amit egy másik bejegyzésben írtam).

Erikson fejlődési krízis elmélete

erik-h-erikssonErik H. Erikson talán, a pszichológia történetében a személyiségfejlődés legösszetettebb modelljét alkotta meg. Elmélete átfogja a fejlődés folyamatát születéstől egészen a halálig. Más kutatók akik ugyancsak a fejlődést vizsgálták az emberi életút egy bizonyos szakaszára összpontosítottak. Piaget például, az értelmi fejlődés szakaszos fejlődését vizsgálta de kizárólag a gyermek és serdülőkorban,Freud a pszichoszexuális fejlődést tanulmányozta, de ő is kizárólag gyermekkorban. Erikson terjesztette ki elméletét az egész életútra, feltételezve, hogy a fejlődés nem áll meg bizonyos életkorban, hanem az ember állandóan változik, fejlődik.

Erik H. Erikson kutatásait meghatározták saját élettapasztalatai. Élete állandó identitás kereséssel asszociálható. Édesapja elhagyja a családot, édesanyja új élettársat választ. Nevelőapja zsidó, a családja Németországban él, Eriksont egyik közösség sem fogadja be igazán. A zsidók szemében nem számít zsidónak, a nem zsidók pedig zsidóként kezelik. Serdülőkorának másik traumája, amikor megtudja, hogy apja nem az igazi édesapja, identitáskeresése így kétszeresen is akadályozott.

Tanulmányai után különböző népcsoportokat vizsgál, kezdeti megfigyelései a szociális környezet személyiségre gyakorolt hatásaira vonatkoznak. Szignifikáns különbségeket ír le az egyes népcsoportok egyénei között melyeket mindenek előtt a környezeti illetve kulturális hatásoknak tulajdonit.

Elméletének kulcsfogalmai: az én-identitás, a kompetencia, a pszichoszociális krízis. Az életet állandó identitáskeresésként fogja fel, mely identitáskeresés a serdülőkorban körvonalazódik és a késői felnőttkorban ér véget. A pszichoszociális krízis a fejlődés folyamatából eredő konfliktushelyzet, mely a szociális együttélés következménye. Minden életszakasznak megvan a saját, jól elkülöníthető krízise. Minden pszichoszociális krízis egy adott fejlődési szakaszhoz kötött, megoldása révén történik az átlépés a következő szakaszba. Erikson nyolc krízishelyzetet állapított meg, amelyeknek nyolc fejlődési szakasz felel meg.

A pszichoszociális stádiumA pszichoszociális krízisA kedvező kimenet
Első szakasz
(0-1 éves kor)
Bizalom vagy bizalmatlanság: az ebben a korszakban jelentkező trauma (az anya kiszámíthatatlan, szorongó, szeretetet nem adó, stb.) azt eredményezi, hogy alapvető bizalmatlanság, gyanakvás alakul ki, ez későbbiekben paranoid gondolkodás formájában nyilvánulhat meg. Nem alakul ki a remény, mint alapvető én-erősség, ez pedig mély depresszióra és kilátástalanságra való személyiségvonásokat eredményez.A bizalom és az optimizmus kialakulása
Második szakasz
(2-3 éves kor)
Autonómia vagy szégyen, kétség: ha a környezet az önálló cselekvésekre és felfedezésekre, az anyától való eltávolodásra kritikával, büntetéssel reagál, vagy túlzott féltésből kifolyólag korlátozza a gyermeket, akkor az önállóság és autonómia (egészséges kötődés) érzése helyett kétség és szégyen érezése lesz uralkodó. Ez megakadályozza az akaraterőnek, mint én-erősségnek a kialakulását.Az önkontroll és megfelelésérzet kialakulása
Harmadik szakasz
(3-5 éves kor)
Kezdeményezőkészség vagy bűntudat: ahogyan a szülők a gyermek önálló kezdeményezéseire, cselekvéseire és szellemi teljesítményeire reagálnak, az meghatározza a gyermek jövőbeli kezdeményező készségét.A tervezés és megvalósítás (saját kezdeményezések) megtapasztalása és a sikerek megélése
Negyedik szakasz
(6-11 éves kor)
Teljesítmény vagy csökkentértékűség: e korszak elsődleges dilemmája az, hogy pubertás korba lépő gyermek megtapasztalja-e azt, hogy képes arra, amit meg akar tenni.A krízis sikeres feloldásaként kialakul a hozzáértés (kompetencia) mint én-erősség, és ebből következően a tudás, a tanulás és az együttműködés energiája (kompetencia érzet intellektuális, szociális és fizikai képességekben)
Ötödik szakasz
(12-18 éves kor)
Identitás vagy szerepdiffúzió: a gyermek a dolgokat más aspektusból, a másik ember szemszögéből is kezdi megismerni és különböző helyzetekben kezd másként viselkedni úgy, ahogy azt a helyzet megkívánja.Kialakul a hűség, mint én-erősség, és ebből következőleg a valakihez tartozás és megújulás energiája. Az önmagáról, mint egyedi személyről alkotott egységes kép kialakulása (biztosan tudom azt aki vagyok, a szabályok kialakítása amelyek mentén élek, értékelem magamat és mást, az önbizalom és a kompetencia érzése)
Hatodik szakasz
(18+)
Fiatal felnőttkor - intimitás vagy izoláció: ez a szakasz a szexuális, érzelmi, és morális felelősség kialakulását jelenti a másik személlyel szemben.Kialakul a szeretetre való képesség, mint én-erősség, illetve ebből következően a szeretet és megújulás energiája rendelkezésre fog állni. Kialakul a szoros és tartós kapcsolatok létrehozásának képessége (család vagy más intim kapcsolatok) illetve a pályaelkötelezettség.
Hetedik szakasz
(érett felnőttkor)
Generációs törekvések vagy stagnálás: generációs törekvés szükségletén Erikson a saját személyes létezésen túlmutató érdeklődést és aktivitást érti, amely a családra, társadalomra, és később jövő generációkra terjed ki.Kialakul a gondoskodás, mint én-erősség, és ebből következően a megújulás és tevékenység energiája (törődés a családdal, a társadalommal és a jövő generációjával)
Nyolcadik szakasz
(Idős kor - 65+)
Én-integritás vagy kétségbeesés: ebben az utolsó életszakaszban az ember visszapillant arra, amiből és amivé lett.A beteljesülés és az élettel való megelégedettség érzése; hajlandóság a saját múlandóság elfogadására.

A fejlődési krízisek kapcsolata a munkateljesítménnyel

Ebben a témában nem tudunk tudományos megalapozottsággal kimutatható összefüggéseket felmutatni, ugyanakkor könnyen azonosítható, hogy az egyes fejlődési krízisek megküzdésének sikeressége hatással lesz/van a felnőttkori működésünkre és viselkedési sémáinkra. Az egyik különösen fontos hatást az identitás kialakulásának zavara, és a természetes identitáskrízis megküzdésének képtelensége jelentheti.

„Az identitás nélkülözhetetlen koordinátái között előkelő hely illeti meg az életciklust: feltételezésünk szerint ugyanis csak a serdülőkorra jut el az egyén testi növekedésében és társadalmi felelősségérzetében odáig, hogy átélje és megoldja az identitásválságot. Az identitásválságot tulajdonképpen a serdülés pszichoszociális oldalának is nevezhetnénk. S túljutni is csak úgy lehet ezen az életszakaszon, hogy kialakul az identitás, amely döntően meghatározza majd az egyén későbbi életét.”(Erikson, 1991)

Jellemzően a kamasz korú gyermekek szülei a 40-es éveikben járnak, amikor is már-már megsuhintja őket az életközépi változások langyos szele, így aztán a család fejlődésének olyan állapota alakul ki, amelyben a legkisebbek tűnnek a legnormálisabbaknak. Ezért nem mindegy, hogy az éppen óvodás korú vagy kamasz gyermeket nevelő felnőtt, a gyermek identitásának alakulásában hogyan tud támogatóan úgy jelen lenni, hogy közben küzd a saját dilemmáinak kiegyenesítésével.

Ebben a helyzetben gyakoribbá válnak azok a megoldási utak, amelyek prioritásváltozásokat generálnak, így a felnőtt a gyermek helyett inkább fordul a munka, a szülőtárs helyett egy parakapcsolat felé. Ez persze nem ad magyarázatot (felmentést meg pláne nem) arra, hogy ez a jelenség miért történik meg, csupán azt írja le, ahogy egy korábbi gyermekkori fejlődési krízisben nem sikerült megküzdeni valamit, az hogyan jelenik meg a felnőttkori kapcsolati és munkateljesítmény dimenziókban.

SZUPI J. Szendrő

szervezetfejlesztő és változási szakértő, mentálhigiénés szakember at Artima Családműhely
A változással foglalkozom, és a változás foglalkoztat amióta arra adtam a fejem, hogy jobbá tegyem mások életét, és ezen keresztül a sajátomat is. Eleinte azt gondoltam, hogy a változást csak akarni kell, aztán majd jön magától, de az elmúlt negyed évszázad és a közel kétezer órányi önismereti munka árnyaltabbá tette számomra is ezt a képet. Tudom, hogy a változás csalóka, és nem minden esetben kecsegtet reménnyel. Főként azokkal a változásokkal van sok munka, amit már túl régóta hordunk magunkban megoldatlanul! Megküzdeni egy olyan ügyért, ami a számunkra fontos, vagy elérni egy olyan célt, amitől boldogabbak és egészségesebbek leszünk, sokszor embert próbáló feladat.

Latest posts by SZUPI J. Szendrő (see all)

Comments

comments