A család fejlődési krízisei

Biztosan van mindenkinek aki családban él olyan megtapasztalása, hogy a szülők és gyerekek igényeinek és várakozásainak bizony vannak kritikus időszakai. Nem feltétlenül azért, mert ennek valamiféle a másikat bántó szándéka van, hanem mert a saját életkori igények megjelenése folyton összeütközésbe kerül a család más tagjainak hasonlóan életkorból fakadó saját igényeivel. Egy korábbi bejegyzésben már írtam Erik H. Erikson fejlődési krízis elméletéről. Ebben a bejegyzésben a krízisek és a munkateljesítmény kapcsolatának témáját folytatva egy másik elmélet bemutatására kerül sor. Hill és Rodgers, 1964-ben (éppen Eriksson modelljét használva) megalkották a családi életciklusok modelljét.

Reuben Hill: A család fejlődési krízisei

reuben_hillA dinamikus családszociológiában ismeretes modell, Hill és Rodgers ún. családi életciklus felosztása (Reuben Hill, Roy H. Rodgers 1964) keretül szolgálhat az elemzendő jelenség tárgyalásához. A családi élet változásait az élet fontosabb eseményeire vezetik vissza, mondván, hogy ezek alapvető változásokat hoznak a család egész életében, interakciós és érzelmi rendszerében. Hill és Rodgers szerint a családi élet természetes változásait  „normál krízisnek” kell tekinteni és meglátni bennük a fejlődési lehetőséget. A család működésének az egyének szükségleteit kell mindenek előtt szolgálnia, tehát az egyéni fejlődési ciklusok szükségletei körül alakulnak ki az ún. családi életciklusok.

Eszerint a családi rendszer működésének minden életciklusban másként kell az aktuális  prioritásokat/szükségleteket szolgálnia, amihez a család rendszerének mind  a működés szabályozása, mind a szerepviselkedések kivitelezése terén jelentős változásokat kell kidolgoznia.

Hill komplex modellje tulajdonképpen átfogja egy család alakulástól elmúlásig tartó időszakát, azokat egymástól jól elkülöníthető és a családdinamika szempontjából meghatározó szakaszokra bontva. Ezen életciklusok mindegyike normál krízisek formájában alakul egyikből a másikba. Ezeket a kríziseket azonban nem mindenki éli meg normálisnak!

Hill az alábbi szakaszokat azonosította a családi életciklusoknak:

  1. Az újonnan házasodott pár családja
  2. A csecsemős család (0-3 éves korig)
  3. A kisgyermekes család (3-6 éves korig)
  4. Az iskolás korú gyermekes család (6-14 éves korig)
  5. A serdülő korú gyermekes család
  6. A felnövekedett gyermeket kibocsátó család
  7. A magukra maradt, aktív korú szülők családja
  8. Az inaktív öreg házaspár családja

Az újonnan házasodottak

Azt gondolom sokan ismerik azt az állapotot, amikor a fiatal pár szerelmük és egymás iránti elköteleződésük fundamentumaként házasságot kötnek (bár Kopp Máriáék ez irányú kutatása azt mutatja, hogy a házasságkötések száma az évek során idáig folyamatosan csökkent). Az új életforma kialakítása és a hozzá kapcsolódó életmód jelentős megváltozása idézi elő a családi életciklusok első krízisét. A pár (akik már nem két különálló személy laza kapcsolódása) számára az új életszakasz jellemzőinek kialakítása a kezdeti mézeshetek után igazi kihívások sokaságává alakul. Ez mindaddig nem okoz igazi elakadást, amíg az adott ügy a közös érdekek mentén könnyen egyeztethető.

Ebben az életciklusban új szükségletként jelentkezik a férj és feleség szerep tartalmainak kialakítása és működtetése, a nemi szerepek kiteljesítése, a harmonikus szexuális élet, a kapcsolati intimitás megtanulása és működtetése. A párnak elsősorban arra kell törekednie, hogy az elfogadottság és a szeretve levés szükségletét ki tudják elégíteni egymás számára. Ehhez szorosan kapcsolódik a szerető  képesség fejlesztése, a másokra hangolódás vagy alkalmazkodás kialakítása, illetve a lemondásokra való képessé válás kialakítása is.

A szakasz egyik sajátos feladata a pár számára, az “adok-kapok” egyensúly kialakítása és fenntartása. Ehhez érteniük kell azt az új helyzetet, amelyben az eddig kétféle értékrend összekapcsolódásával, egy új, harmadik lesz.

Fejlődési cél:

  • Szülői szerepre felkészülés
  • Stabil teherbíró kapcsolat kialakítása, amelyik olajozottan működik
  • Felkészülni a krízisek, nehézségek elviselésére
  • További személyek felelős nevelése
  • Fészekrakás

Újfajta viselkedés:

  • Férjezett-nős házasember szerep, elkötelezett, felelős
  • Térbeli, időbeli határok kijelölése
  • Konfliktuskezelő viselkedés
  • Újfajta döntéshozó viselkedés

Újfajta kapcsolódások:

  • Elkötelezett párkapcsolat
  • Szülői és rokoni dimenzió
  • Baráti körben átrendeződnek a viszonyok

A csecsemős család (0-3 éves korig)

Egy gyermek érkezése számtalan örömmel, és legalább ennyi operatív feladattal és tennivalóval jár. Már a gyermekvárás időszakában átrendeződik a pár belső struktúrája, a férfi és női szerepek egyre inkább elválasztódnak, és elkezdenek erősebben működni az eredeti családból hozott minták is. A házastársak kapcsolata, egymáshoz viszonyulása megváltozik, amiben szerepet játszik a gyermeket váró pár és a (leendő nagy-)szülők közötti távolság.

Felbukkan a hiányzó minták, és a szükséges segítség megszerzésének igénye. Ebben a szakaszban jelennek meg az anya problémái önmagával, illetve a csecsemővel, ami természetesen kihat az apa működésére is. Az anyai szerep belső ambivalenciája a gyermeknevelés vs. önmegvalósítás dilemma felhangosítódik, illetve a korábbi családi életszakaszban lezáratlanul maradt problémák itt a gyermek érkezésével egy időre félretevődnek (megoldatlanul maradnak, de nem akadályoznak). Megváltozik a házastársi kapcsolat és egy időre a szexualitással kapcsolatos igények is nehezebben összeegyeztethetők. Ezt a szakaszt terhelheti még egy kistestvér születése is, amely a család számára egy az addigiakban kialakított struktúra teljes újrarendezését igényli.

A szülői szereppel való azonosulás nagy próbatétel. Az eddig szabadabban, elsősorban önmagát előtérbe toló pár mostanra másfajta fontossági sorrendeket alakít ki, és a szerepek teljesen új rendszerét építi fel. Hangsúlyosabb lesz az egymás támogatására fordított erőfeszítések köre, mind a feladatok, mind pedig a pszichés síkon egyaránt. A pár egy újfajta integrálódáson megy keresztül a tágabb családi hálózatban.

A szerepelvárások kifejezése (különösen ha azok eltérőek) ebben a szakaszban rendkívül meghatározó. Nem csupán a “kívánságokról” van itt szó, hanem a különböző szerepekben elvárt és elvárható magatartások szinte végtelen köréről.

Ebben a szakaszban a párnak egy számára teljesen új családi helyzettel is meg kell birkóznia, amit triangulátusnak (vagy háromszöghelyzetnek) hívunk. Ezekben a helyzetekben a féltékenység és a gyermekhez való túlzott kötődés játssza a legnagyobb szerepet.

Új szükségletek:

  • A gyermek számára 24 órás ügyelet kialakítása
  • Nagy odafigyelés a gyermekre és az anyára egyaránt
  • Regresszió kialakulásának kezelése, kompenzálása
  • Anyává válás készségének kialakulása, ami generációról generációra adódik át anyáról-anyára

Fejlődési cél ebben a szakaszban:

  • Gyermeknek adaptálódni a világhoz
  • Az anyának beletanulni az anyaszerepbe
  • Az apának beletanulni az apaszerepbe
  • A házastársi szerep folyamatos fókuszban tartása

Újfajta kapcsolatok:

  • Az erőviszonyok megváltoznak, a nő megerősödik a gyermek által
  • A frusztrált férfi elveszíti a nőt és az anyát
  • Nagy család, megváltozik az anya-lánya viszony, megváltozik a meny-lánya viszony is

Veszteségek:

  • Elveszik az addig stabil párkapcsolat
  • Ez a kapcsolat csak idővel épül újra, beintegrálva a szülői szerepet

Zavarok, elakadások:

  • A nő nem tud elég apát kapni (odafigyelő, gyengéd apa, apa nélküli felnövés) de ez nem szexuális gyengédség
  • A férjek elveszítik az „anyát”, nem tudnak elég jó apák lenni, ezért ott marad a síró, elbizonytalanodott kisfiú (önfegyelem, önuralom már nem érték)

A kisgyermekes család (3-6 éves korig)

Néhány családdal beszélgetve, mikor a családi életút kapcsán ennél a szakasznál tartunk, arról számolnak be, hogy alig várták már hogy a gyermek “végre” óvodába menjen. Aztán ebből a nagy vágyból a teljesülést követően szívesen visszavettek volna …

Ez az életszakasz alapvetően négy nagy krízis lehetőséget hordoz magában. A gyermek óvodába kerülése, az anya munkába állása, az apa professzionális problémái, és a házastársi kapcsolat alakulása. Ezek nem szükségszerű, de jellemző fejlődési krízisek, amelyek megoldása hosszú időn keresztül (akár évekig) folyamatosan igénybe veszi a szülőpár problémamegoldó képességét.

Gyermek az oviban

A közösségbe csak háromévesen kerülő gyermek érzelmileg feltehetően érett arra, hogy napi több órát az anyjától távol, egykorúak között töltsön. A fokozatos „beszoktatás” mindenesetre csökkenti ennek a radikális életmód változásnak a megrázó voltát.

Az óvoda széles skáláját nyújtja a társas érintkezéseknek, az utánzásos viselkedéstanuláshoz sokszínű mintát kínál, az identitásérzés kialakulásához jelentős lökést ad, sokféle kulturális és szubkulturális megnyilvánulással szembesít, és jó esetben az életkori szükségletekhez igazodva spontán, játékos életformára, mozgástérre ad lehetőséget.

Mi tehát a család teendője? Az óvoda feszített programjaival szemben otthon laza, játékos, „haszontalan” együttléteket kell biztosítani. A modern életben kiveszőben lévő közös családi étkezések olyan állandó, biztos lehetőséget jelenthetnének a családon belüli kommunikációra, a napi élmények természetes megbeszélésére, amit más forma nem képes pótolni.

Anya újra munkában

Az anya munkába való visszatérésének csak néhány motiváló tényezőjét elemezték (főleg az anyagiakat). A gyesen lévő anyák zöme már nagyon várja a munkába járással bekövetkező változatosabb életmódot, a társas tér kitágulását, a teljesebb önmegvalósítást, anyagi könnyebbséget. A beilleszkedés váratlanul sok feszültséggel járhat. Egy munkahelyen három év alatt sok minden megváltozik, főleg a kapcsolatok szférájában, s a „teljes értékű munkaerő” szerepét nem könnyű kialakítani akkor, ha az anya gyakran táppénzre kényszerül a gyermeke betegeskedései miatt.

Az apa professzionális problémái

Hogyan igazodnak az apák az anyák munkába állásával kialakult új helyzethez? Ismeretes az az általános családdinamikai törvényszerűség, amely szerint a család életében bekövetkezett változásokra mindkét szülő úgy reagál, hogy az eredeti struktúrában élvezett privilégiumokhoz ragaszkodik.

A kisgyermekes apák zöme (amennyiben azzal a hipotézissel élünk, hogy az első gyermek születése 24-27 éves kor között megtörténik) jellemzően pályakezdő. Eközben a GYES-en lévő feleségre mint érzelmi támaszra kevésbé számíthatnak, sőt annak újfajta támaszigényeit is ki kellene elégíteniük. Az anya munkába állásával annak korábbi, nagyfokú rájuk utaltsága megszűnik. Ez egyrészt „tehermentesítő tényezőként” jelentkezik, másrészt viszont a feleség önállósodásával a férj veszít kizárólagos családeltartó szerepéből, így az ezzel járó többletpresztízsbőI és érzelmi biztonságból is.

Az apák ilyen típusú elakadásainak kezelésére, és az apa szerep tudatosságának kialakítására ma is működnek apa-csoportok. Ezekről a csoportokról ITT olvashatsz.

A házastársi kapcsolat (át)alakulása

Mindez úgy hat a házaspár kapcsolatára, hogy az egymással való nyílt konfliktusaik száma rendszerint megnő. Felmérések tanúsága szerint annak ellenére, hogy az anya munkába állásával a házastársi kapcsolat konfliktusosabbá válik, a házassággal való elégedettség nem csökken, mivel a rosszabbá vált párkapcsolatért kárpótolja az anyát a több pénz, nagyobb biztonság, életszínvonal-emelkedés, megnövekedett hatalom és tekintély a családban, valamint a munkahelyi kapcsolatainak egész rendszere (Kirkpatrick 1963).

A feleség munkába állásával nem következik be látványos életszínvonal-emelkedés, s mivel a „kereső nő”-szerep nálunk sok tekintetben elvárás, nem képvisel különösebb értéket, tehát nem hoz “hatalom- és tekintélynövekedést” a családban. Ezzel szemben a munkahelyi kapcsolatok hálózata külső kompenzáló erőként hat a családon belüli konfliktusokkal szemben. Ennek a sajátos dinamikának sajnos része van a válások ama részében (kb. 30%), amely 6-8 éven belül történik, vagyis a gyerekek óvodás éveiben zajló konfliktusok végkifejleteként.

A tudatosabb szülői lét kialakítása nem annyira egyszerű feladat. Bár sokan azt gondolják, hogy szülőnek lenni majd megtanulnak a gyerekek mellett, ennek azért ára van. A tudatosabb szülőség kialakításához javaslom, hogy olvasd el ITT a szülők iskolájáról szóló írásunkat.

Az iskolás korú gyermekes család (6-14 éves korig)

Az iskolás korú gyermekes család életszakasz az első olyan időszak, amikor a szülők egy várhatóan elnyúló, hosszú időszakra kell hogy felkészüljenek. Ebben az időszakban (éppen a hosszú volta miatt) több idő áll rendelkezésre a fejlődési krízisek családi életbe való integrálására, és az újonnan alakuló szerepek kimunkálására. Ebben a szakaszban a gyermek(ek) már teljesen másféle szülői gondoskodást is igényelnek, és folyamatosan erősödik az önálló működési igény mértéke. A kiskamasz korig tartó időszak tele van felfedezéssel és kihívásokkal!

Az iskolakezdés idején a gyermekek érettségi szintje jelentősen eltérő lehet, így ez számos kudarc forrása is egyben. Sok szülőt eleve megterhel a saját teljesítményelvárása, ami a gyermek iskolába kerülésével szinte kézzel fogható. Számos ilyen irányú szakmai kiadvány illetve cikk foglalkozik azzal, hogy a gyerekek egy része mennyire unatkozik az iskola első éveiben, mert a szülők már eleve úgy hozzák őket, hogy ismerik a betűket, vagy akár olvasnak is. Ez (bármennyire is furcsa) nem a gyerekek, hanem a szülők igénye, akik a saját teljesítmény-projekcióikat vetítik a gyerekekre.

Ez a teljesítmény-centrikus beállítódás számos feszültséget okoz mind a gyereknek, mind pedig a szülőknek. A korai pszichés gyermekbetegségek egy része mögött fellelhető a teljesítményelvárás, mint problémaforrás. Egy ártatlan tikkelés a szem vagy a száj környékén már árulkodó jel lehet. Ebben az esetben a gyermek mint tünethordozó teszi a maga jelzéseit a szülők felé, érzékeltetve azt hogy valami nem megfelelően működik.

A prepubertás kori viselkedésváltozások szinte teljesen felkészületlenül érik a szülőket. Ebben ugyan különbség van a fiús és a lányos viselkedési jellemzők között, de a szülők tehetetlenségét mi sem jellemzi jobban, mint az a mondat, hogy: “- Teljesen kezelhetetlenné vált, olyan, mint akivel egyáltalán nem lehet semmit megbeszélni! Ami persze csak részben igaz, de ez üzenet éppen azt mutatja, hogy a szülő a maga felkészületlenségével egyáltalán nincs tisztában. Dr. Ross Campbell: Nehéz évek – Hogyan szeressük kamasz gyermekünket? című könyve azt gondolom minden serdülő és kamasz korú gyermeket nevelő szülő számára segítség lehet. Ebben az időszakban sajnos egyre természetesebbé és gyakoribbá válnak a válások, melyek a gyermekek számára nem csak megterhelő időszakként, hanem mintaként is szolgálnak, így valószínűsítik, hogy az ő felnőttkori megküzdéseik között is szerepet játszhat ez.

A serdülő korú gyermekes család (14+)

“Túl kell élni!” Így foglalta össze egyik kiképzőnk a szülők számára a serdülőkort. A frappáns összegzés mögött a családi életciklusok leginkább konfliktusos időszaka van. A “függetlenségi háború” családi változata számos szülő időszakos csatavesztését jelenti, és álmatlan éjszakák sokaságát. A gyermek pedig a saját élettér kialakításának küzdelmes és rögös útját járja.

A gyermek függetlenedési kísérletei alapvetően szemben állnak a szülőktől való függésükkel, a rászorultságukkal. Ebben a helyzetben a szülők szinte minden jó szándékú intelme, javaslata vagy iránymutatása meddő, mert a serdülő vagy kamasz azokat leginkább a saját elképzeléseinek kontrolljaként hallja. Ebben a helyzetben a szülők addig kialakult eszköztára “csődöt mondani látszik”, türelmük pedig mintha hatványozottan gyorsabban fogyna.

A szülők viselkedési mintákat nyújtanak, normákat és értékeket adnak át, melyekkel a kamasz gyakran száll szembe. Bármennyire is követendőnek tűnik, ezt a mintát a kamasz nem feltétlen látja a maga számára értékesnek. Ebben az életciklusban felerősödik a kortárs csoport befolyása, és ezzel együtt a szülők (gyermekük elvesztésétől való) félelme. Olyan ez, mint egy önmagát gerjesztő spirál. Minél inkább erősödik a szülői befolyás kiterjesztése annak érdekében, hogy a kamaszt irányítani lehessen, annál inkább növekszik az ellenállás a szülői felügyelet kereteivel szemben. Beláthatjuk, ez a helyzet feszültségeket szül, mindenkiben.

Generációs problémákat okozhat a kamaszok egyéni világszemlélete, a szülők értékei elleni lázadása. “- Jaj, apa hagyjál már ezzel a maradi dumával. Nem a hatvanas években járunk!” – mesélte az egyik szülő erről a korszakról. Valóban, a környezetünk számos hatásra folyamatos változáson megy keresztül, de ezek a változások vajon bennünk is megjelennek-e, hatnak-e a szülői vagy házastársi szerepeinkre?

A lányok számára az önállóság, a független élet elérését az teszi nehézzé, hogy végleg le kell válniuk anyjukról. Mindkettejük számára ez komoly gond. Gyakran kialakul egy „központi metafora”, amely köré a harcok sűrűsödnek. Ilyen ütközőpont az öltözködés kérdése és az evés. A serdülő lány önálló személy, önálló nő akar lenni, de az anya felé való (sokszor tudattalan) hűség akadálya lehet ennek a folyamatnak. A másik ütközőpont az ún. „női rivalitás”. A serdülő lánynak arra van szüksége, hogy az anya ne akarja „túlsegíteni”. Az anyának a gyermekén kívül legyen más erőforrása és saját érdeklődése, célja. A kellőképpen jelenlévő apa fontos szerepet játszik az elválási folyamatban!

A fiúknak kevésbé szoros kapcsolatuk alakul ki szüleikkel (tisztelet a kivételnek.) Mire elérik a serdülőkort, többször találkoztak már ilyen kihívásokkal, helyzetmegoldásokkal önálló erőfeszítéseik közben. Erre való felkészítésük a sport keretein belül is történik. A családon belül az apától általában kevés segítséget kapnak a felnőtté váláshoz. Az apák többnyire távol vannak tőlük, nehezen fejezik ki érzelmeiket. Sok esetben az anya melléállása sem segít, annak ellenére hogy az anyák közeli érzelmi kapcsolatot képesek kialakítani kamasz fiaikkal. Néha talán túl közel is van az anya, azután átmenet nélkül dühös lesz a határokat feszegető kamasz fiára. Nehéz a gyereknek ezzel az ambivalenciával mit kezdeni.

A felnövekedett gyermeket kibocsátó család

A felnőtté vált gyermek önállósodása jóval előbb kezdődik, mint az elköltözése, önálló családalapítással jelzett kilépése a családból. Minél alacsonyabb kvalifikáltságot szerez a gyermek, annál hamarabb válik pénzkeresővé, ami az önállósodás útján jelentős lépés.

A hosszabb tanulás következtében a biológiai érettségen messze túlnyúlik a családtól való anyagi függés, amely természetszerűleg lassítja mind a szociális, mind az emocionális érést illetve leválást. Ebben a fázisban a család legfőbb funkciója az, hogy a gyermeket felkészítse az önálló életre, és hogy az ehhez szükséges készségei alakulásában asszisztáljon. A szülők számára nagy a csábítás, hogy továbbra is a korábban megszokott módon irányítsák gyermekeik életét. Mivel napjainkban a fiatalok önálló életkezdéséhez szükség van a szülők anyagi támogatására (pl. lakásszerzésben), ez megerősíti azt a természetes tendenciát, hogy a felnőtté vált emberben is tovább éljen a „gyermeki igény”, hogy szüleitől maximális segítséget várjon el, s természetes „járandóságként” fogadjon el mindent. A szülők meg is teszik a maximális erőfeszítéseket (főleg az anyagiak terén), hogy az „áldozatkész szülő’ szerepében megmaradjanak (Cseh-Szombathy 1971).

Az anyagi függés megnehezíti az érzelmi és szociokulturális önállósodást. Magyarországon az a tipikus, hogy ebben az életciklusban a szülők még mindketten aktív dolgozók (az anyák kb. 40-50 évesek). Így a gyermek leválása a családról nem hagy kínzóan nagy űrt maga után, hiszen az anyát még igencsak elfoglalják a munkahelyi gondjai. Emiatt a magára maradt szülőpár életét még kitöltik családon kívüli élményeik, így az egymásra utaltságuk még nem válik probléma forrásává.

Eléggé gyakori azonban az a helyzet, hogy a felnőtt gyermek „kibocsátása” a családból csak elvi szinten történik meg: a gyermek házastársát szülei lakásába viszi, s megszülető gyermekükkel egy ideig ott is élnek. Bár ezek az együttélések valójában az egymás mellett élést igyekeznek megvalósítani, a gyermeki, ill. házastársi lojalitás feszültségei, s a szülők menyet-vejet befogadni kényszerülése, illetve az idegen közösségbe, szokásrendbe belecsöppenő házastárs alkalmazkodási nehézségei komoly igénybevételt jelentenek valamennyi családtag számára, s ezen csak keveset enyhít a helyzet átmeneti voltának tudata.

Ez a helyzet próbára teszi mind a gyermek érzelmi érettségét, önállóságát, a saját családja iránti elköteleződésre, felelősségvállalásra való készségét, mind a szülők rugalmasságát, hogy „átengedjék” gyermeküket, s lemondjanak tekintélyhelyzetükrőI. Ha sikerül a kölcsönös elfogadás légkörét kialakítani, a születendő gyermek körüli teendőket a nagycsalád sokszor hatékonyabban oldhatja meg, mint egy izolált, „nukleáris” család.

A magukra maradt, aktív korú szülők családja

Miután a gyermekek elhagyták a szülői házat, a szülők életmódjában lényeges változások következnek be. Rendszerint még mindketten dolgoznak. A változás alapvető megkönnyebbülést jelent a szociális, gazdasági, fizikai igénybevétel s az állandó felelősség tekintetében. Ha ezt a szülőpár képes pozitívan megélni, az újra megtalált szabadság, függetlenség örömet okozhat.

Azt is be kell látnunk, hogy energiáik nagy részét kereső munkakörük még leköti (a gazdaságilag fejlett országokban a nők zöme csak ekkor vállal újra házon kívüli munkát, általában részidőben!), több szabad idejük juthat egymásra, közös tevékenységre. Gyakori jelenség, hogy éppen az egymásra maradás, az eddig „közvetítő” szerepet betöltő gyermekek távozása feszültséget okoz a szülők között. Számos olyan konfliktus, melyet korábban nem tudtak ugyan megoldani, de a gyermek jelenléte elfedett, most élesebben jelentkezik.

A házastársi kapcsolat érzelmi kiürülésével nehéz szembenézni. Ennek elodázására gyakran külső megoldásokkal (pluszmunkák vállalása, illetve a gyermekek „leválásának” akadályozása) próbálkoznak. Szükségessé válik a kapcsolat megújítása, az eddigi szerepmegosztásban való változtatás. Ha az elköltözött gyermekkel a kapcsolat viszonylag intenzív marad, a fiatalok sokat segíthetnek a szüleiknek e változások kialakításában. Elsősorban azzal, hogy az új megoldásokat bátorítják, a szülők változtatásra való készségét értéknek tartják, s nem egy statikus, megszokott, mindenekelőtt a saját számukra biztonságot jelentő kapcsolati és életviteli formát várnak el tőlük. Bátorítaniuk kell új kapcsolatok építését és egyéni érdeklődéseik, ambícióik vállalását. Ilyenkor nyílhat tere olyan hobbiknak, tevékenységeknek, amelyekről eddig kényszerűen lemondtak. Az anyagi lehetőségek korlátai miatt azonban csökken ezek realizálhatósága.

A háttérbe szorult szülőszerep helyett két újfajta szerepkör nyílik meg előttük: az anyós/após szerepe, valamint a nagyszülő szerepe.

A szakirodalom adatai szerint a civilizált társadalmakban az anyós-meny kapcsolat több konfliktussal jár, mint a többi reláció. Ennek okát abban látják, hogy a nagycsaládok interakciói az anya-lány kapcsolat köré rendeződnek, s a rokoni rendszerben a nők involváltsága nagyobb. Másik összetevő az anya-fiú kapcsolat érzelmileg hangsúlyozottabb, intenzívebb volta, amivel összefügg a házasodó fiak nehezebb leválása, ill. nehezebb elengedése. Az anyós-meny kapcsolat feszültségei károsan befolyásolhatják a születendő gyermekek körüli anyai és nagyanyai szerepek adekvát betöltését is.

A nagyszülői szerepnek korunkban két oknál fogva is egyre nagyobb a jelentősége. Egyre fiatalabbak s hosszabb életűek a mai nagyszülők, s a nagyszülő-unoka relációnak kedveznek a szociokulturális viszonyok. (Összehasonlító antropológiai vizsgálatok szerint azokban a társadalmakban, amelyekben az idős emberek megőrzik a háztartásban való autoritásukat [gazdasági hatalmuknál fogva] ott az unoka-nagyszülő viszonyt nem barátságos egyenlőség, hanem formalitás és autoriter légkör jellemzi.)

Hazánkban a nyugdíjas nagyszülők ritkán bírnak gazdasági hatalommal a családban, ehelyett számos analóg élmény (pl. érzelmi és egzisztenciális függés a környezettől) érzelmileg az unokákhoz közelíti őket. E kapcsolatok létrejötte és működése mind a nagyszülők, mind a gyermekek számára felmérhetetlen jelentőségű, és e kapcsolatok által olyasmit nyújtanak egymásnak, amit sem a társadalom, sem a család nem képes más módon biztosítani. Ebben a kapcsolatban jól megragadható a kölcsönös érzelmi támogatás komponense mint mentálhigiénésen preventív hatótényező. Sajnálatos tehát, hogy az életciklusok mai alakulása mellett az unokák életének első évtizedében a nagyszülők java része még dolgozik. Mi több, intenzív pénzkeresők, gyermekeik anyagi támogatása, valamint a saját szűkösebb nyugdíjas éveik bebiztosítása érdekében.

Az inaktív, öreg házaspár családja

Ennek az életciklusnak meghatározója az a tendencia, hogy a nyugdíjas létforma (főként az anyagi korlátok és a fizikai erőnlét csökkenése miatt) az életlehetőségeket beszűkíti. A házaspár nyugdíjas létre való átállásának sikere nagyrészt a férj újfajta szerepmegoldásától függ. A pénzkereső teljesítményre való beállással szemben nehezebb pótaktivitást találni. A „nincs rám szükség” érzését a házastárs segíthet csökkenteni, ha férjét bevonja az otthoni munkába, ha értékként hangsúlyozódnak érzelmi biztonságot nyújtó gesztusai s felesége számára nyújtott társasága. Ezek mind segíthetik az énkép, az elvárások és a viselkedések szükségszerű módosításait.

Akik a nyugdíjasságot passzívan fogadják, várhatóan kevesebb örömteli élményt tudnak kialakítani maguknak, s egyre több negatív érzéssel, keserűséggel viszonyulnak helyzetükhöz. Az idős házaspárok elidegenedéséről szóló mitikus megállapításokat több vizsgálat eredménye is cáfolja. Ezek egybehangzóan mutatják. hogy az idős emberek mintegy egyharmada él együtt gyermekével (nyugaton főleg nem házas gyermekükkel, míg nálunk főleg a házas gyermek családjával, illetve egy unokával), vagy egyik gyermekük közelében, gyakori kontaktust (minimum heti egyszeri találkozás) tartva fenn (Shanas 1968. Cseh-Szombathy 1979).

Egybehangzó az öregeknek az az igénye, hogy gyermekeiktől függetlenek lehessenek, kapcsolatuk egyfajta kölcsönös be nem avatkozáson alapuljon, s lehetőség szerint külön lakhassanak. Ezek az igények jórészt azért kapnak ekkora hangsúlyt, mert a gyakorlatban az idősek szükségleteit kevésbé akceptálják, elvárják tőlük a fiatalok életritmusához való alkalmazkodást. Az idős szülők zöme kategorikusan elhárítja az anyagi támogatás bármely formáját a gyermekei részérői. E kérdésben jelentős kulturális különbségeket figyeltek meg egy amerikai vizsgálatban: a kelet-európai emigránsok családjaiban inkább mutattak elvárást a gyermekeiktől jövő támogatást illetően, míg az angol-amerikai környezetben felnőttek jóval kevésbé várták el ezt.

Ebben az életciklusban következik be a megözvegyülések zöme. Ezt az eseményt lélektanilag feldolgozni (ún. gyászmunka), majd bizonyos szerep-reintegrációt kialakítani olyan megterhelő feladat a társát vesztett, egyedül maradt idős emberre nézve, hogy a család támogatása ilyenkor nélkülözhetetlen. Amire a család segítségnyújtásának irányulnia kell, az a gyászoló ember érzelmi teherbírásának javítása. Ennek lényegét G. Caplan foglalta össze, hangoztatva, hogy ezek a lelki mechanizmusok nemcsak a halál miatt bekövetkezett veszteségnél, hanem más, érzelmileg jelentős személyi, illetve egzisztenciális veszteségnél, pl. válás, munkavesztés esetén is felléphetnek (Caplan, Killilea 1976). Az elvesztett házastárssal együtt mintha a saját érték is csökkenne, s ehhez járul a házastársi szerepkör elvesztése. Ezekkel ellensúlyozhatja a családon belüli új feladatok, szerepkörök lehelővé tétele, gyakran, hosszú időn keresztül, a saját új életút fokozatos kialakításáig.

———————————–

Felhasznált irodalom:

Komlósi Piroska: A család támogató és károsító hatásai a családtagok lelki egészségére. A család helyzete a társadalomban – In: Gerevich József: A közösségi mentálhigiéné

Haley: A család életciklusa

———————————–

SZUPI J. Szendrő

szervezetfejlesztő és változási szakértő, mentálhigiénés szakember at Artima Családműhely
A változással foglalkozom, és a változás foglalkoztat amióta arra adtam a fejem, hogy jobbá tegyem mások életét, és ezen keresztül a sajátomat is. Eleinte azt gondoltam, hogy a változást csak akarni kell, aztán majd jön magától, de az elmúlt negyed évszázad és a közel kétezer órányi önismereti munka árnyaltabbá tette számomra is ezt a képet. Tudom, hogy a változás csalóka, és nem minden esetben kecsegtet reménnyel. Főként azokkal a változásokkal van sok munka, amit már túl régóta hordunk magunkban megoldatlanul! Megküzdeni egy olyan ügyért, ami a számunkra fontos, vagy elérni egy olyan célt, amitől boldogabbak és egészségesebbek leszünk, sokszor embert próbáló feladat.

Latest posts by SZUPI J. Szendrő (see all)

Comments

comments